Tele mocsokkal. Hiába próbálsz jó lenni, örökké rossz leszel. Hiába próbálsz jót tenni, minden balul sül el, és hiába próbálsz minden akadályt könnyedén venni, mindig hasra esel. Hason fekve lehazudva a csillagokat mindent megígérsz: jobb ember leszek, csak most segíts meg, Istenem! Akitől kérjük, nem Isten, nem egy másik személy, lény, hanem mi magunk vagyunk, ekkor megpróbáljuk előtérbe helyezni a jó oldalunkat. Azt az aprócska jó oldalunkat, ami olyan ritkán mutatkozik csak meg. Miért mutatkozna többször, hiszen úgy nem lehet élni. Úgy semmi értelme. Mindig a rossz visz előre, és a szenvedés lökdös. Amúgy csak állnál és néznél ki a fejedből bambán, nem történne semmi. Így sokkal jobb, hogy pofára esel, aztán lesz okod, hogy felkapaszkodj, majd hálát adhatsz annak, ami végül ismét hátba rúg és a sárba taszít. Persze a talpra állásod után megmosakszol, „mosom kezeim” tartja a szólás, kicsit tágabban véve inkább mosom mindenem. Nem veszed észre, hogy ez nem jön le vízzel? Kell valaki, aki levakarja rólad, ha nincs ilyen, akkor örökre így maradsz… Tele mocsokkal.
A kegyetlen szavak, amiket kapok, belém ivódnak, s már csak ezeket hallom meg. Árasztom magamból a rosszat. Olyan nehéz félretenni e kelletlen szokást mikor a legnagyobb szükség megkívánja, mikor egy jó szót kíván az egyetlen társ, az egyedüli kiben bízom, s kire bízom magam. Ismernie kell sajnos, hogy méreggel vagyok tele, és tudnia kell, hogy ezt lövöm folyamatosan. Mindenkibe, talán bele is, az egyetlenbe, akibe nem szeretném. Azt hiszem Ő immunis rá, és nem árt neki a mérgem, ha mégis remélem időben kiderül, és megóvhatom magamtól.
