Szomorúak voltunk. A főtéren koncert, nyüzsgés, tömeg: élet. Fagyosan sétáltunk. A város tele zajjal, színnel. Pedig este volt már. Szótlanul ücsörögtünk. Nehéz volt megtörni a csendet. Nagy problémát kellett megbeszélnünk. A semmiből jutottunk el a legrosszabbig, már megint. A tegnapi súlyos szavakat magyaráztam. Alig szóltál. Egy bizonyos fájdalmas mondatod után viszont már nem is kellett több szó. Nem akartam hallani többet. Se ezt, se mást. Csak szép szavakat akartam. Hova lettek a szép szavak? A másik hang a fejemben egyre csak hajtotta: bűnhődj. Neki volt igaza. Hibáztam, most ezt kapom. Kellett valami pofon, valami lökés, ami letaszít a földre, hogy emlékeztessen rá: bármikor eleshetek. Elnémultam. Csak a könnyek jöttek volna, de tartottam őket. Vagyis, csak azt hittem, hogy tartom őket. Már majdnem elindultak, mikor egy alakot látok közeledni. Megáll tőlünk egy méterre, és megszólít minket. Megelőzött a válaszával, így tovább maradhattam a csendes gondolataimmal. Elég hosszan beszéltek, de nem figyeltem a beszédre, csak azt láttam, hogy aprót ad a férfinek. Mire felfogtam mi történt, még szomorúbb lettem. Annyira nagylelkű, annyira együtt érző, annyira kedves és segítőkész. Épp az ellentétem. Miért van akkor velem? Hogyan tud elviselni egy ilyen jó lélek? Közben a másik hang: Már majdnem elhagyott, már majdnem vége lett.
Nem lett befejezve a beszélgetés, de csókkal váltunk el. Keserűségtörlő csók volt.
(Néhány hónapja arra gondolt, hogy mi lenne, ha elhagyna..)
