"Nincsen apám, se..."
Jó volt ma elázni.
Nyíregyháza
Nincs villamosunk, nem vagyok falusi, és nem lakok világvárosban. Az ország legtöbb “aó” betűt használó nyelvét beszélem, és rajtam kívül még majd 125 ezren értik, hogy mire gondolok, mikor azt mondom, hogy "kellesz". A kocsmák száma megelőzi az országos átlagot, és nem örülök, hogyha a turistá
Nyíregyháza, én így szeretlek
Nem akarnék ’olyan’ életet.
Minden nap úgy kelnék, hogy azon kellene agyalnom, vajon ma hogy tudnám kicsit sajnáltatni magam!? A dicsérő szavak hallatán persze továbbra is ellenkeznék, hisz sosem elég a jóból. Persze aztán belibbennék irtó édin és végignyálaznám a fél társaságot. Miután ez megtörtént, azon gondolkoznék, hogyan hívhatnám fel magamra a figyelmet. Talán mondjak valami butaságot? Áh, ezt már tegnap ellőttem.. Úh, olyan nehéz az élet, állandóan törni kell a kis buksimat. Jujj, de fáj!
Ha szabadon eldönthetném, most legalább még pár hétig nem járnék iskolába. Mondjuk úgy 10 hétig kb., amennyi a nyári szünet időtartama. Utána persze nyáron lejárnám ami kimaradt. Annyira nem szeretném elrontani ezt az idillt.
Azt, hogy a 24 órából legalább 15-öt együtt töltünk.
Azt, hogy egy egész napot vásárolgatásra szánhatunk.
Azt, hogy kettesben wellness hétvégézzünk.
Azt, hogy egymás karjaiban ébredünk, és ezt követően egész nap ágyban maradjunk, majd együtt feküdjünk.
Azt, hogy akkor essünk egymásnak, amikor akarunk.
A Karácsonyról annyit, hogy elvileg azzal töltjük, akit szeretünk. Gyakorlatilag takarítunk, főzünk és jópofizunk a családdal, majd ismét takarítunk. Nem akarom azt írni, hogy utálom a Karácsonyt, de azt sem írhatom, hogy szeretem. Elvagyunk egymással… Csak ne jöjjön a közelembe. Szóval én meglennék nélküle is.
A Szilveszterről annyit, hogy egyikőnk sem az az iszunk-berugunk-hányunk típus. Öregesek vagyunk, legalábbis e téren biztosan. Otthon, kettesben, puha meleg ágyikóban. Na persze, nem mintha bánnám, így volt a legszebb.
Tényleg nem akarom, hogy vége legyen.
Hiányozni fog ez a két hét.
Mindig ugyan az a szöveg, soha semmi új. Néha megpróbáljuk másképp előadni, kerítünk valami arcot neki, de ugyanaz a semmiség minden szó. Beszélünk, beszélünk, pörög az agyunk, még ki sem mondtuk de máris máson jár az agyunk. A nyelve kavar, a szája szárad és még most sem ért a végére. Folytatja hát, már ő sem tudja mit, de a lényeg ugyanaz: beszél. Hajtja tovább, egy percre sem áll meg, egy korty levegő sem vész kárba. Maszlag, felesleg. Nem lesz szebb a világ, nem lesz jobb a kedvünk, semmi nem változik, mégis folytatja. Soha nincs vége. Pedig szeretem a csendet.
Szomorúak voltunk. A főtéren koncert, nyüzsgés, tömeg: élet. Fagyosan sétáltunk. A város tele zajjal, színnel. Pedig este volt már. Szótlanul ücsörögtünk. Nehéz volt megtörni a csendet. Nagy problémát kellett megbeszélnünk. A semmiből jutottunk el a legrosszabbig, már megint. A tegnapi súlyos szavakat magyaráztam. Alig szóltál. Egy bizonyos fájdalmas mondatod után viszont már nem is kellett több szó. Nem akartam hallani többet. Se ezt, se mást. Csak szép szavakat akartam. Hova lettek a szép szavak? A másik hang a fejemben egyre csak hajtotta: bűnhődj. Neki volt igaza. Hibáztam, most ezt kapom. Kellett valami pofon, valami lökés, ami letaszít a földre, hogy emlékeztessen rá: bármikor eleshetek. Elnémultam. Csak a könnyek jöttek volna, de tartottam őket. Vagyis, csak azt hittem, hogy tartom őket. Már majdnem elindultak, mikor egy alakot látok közeledni. Megáll tőlünk egy méterre, és megszólít minket. Megelőzött a válaszával, így tovább maradhattam a csendes gondolataimmal. Elég hosszan beszéltek, de nem figyeltem a beszédre, csak azt láttam, hogy aprót ad a férfinek. Mire felfogtam mi történt, még szomorúbb lettem. Annyira nagylelkű, annyira együtt érző, annyira kedves és segítőkész. Épp az ellentétem. Miért van akkor velem? Hogyan tud elviselni egy ilyen jó lélek? Közben a másik hang: Már majdnem elhagyott, már majdnem vége lett.
Nem lett befejezve a beszélgetés, de csókkal váltunk el. Keserűségtörlő csók volt.
(Néhány hónapja arra gondolt, hogy mi lenne, ha elhagyna..)
"Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!"
Babits M.
Száradt lélek, unt ehavi nőbaj:
Nekem már a terasz is emelvény!
Csak ne bomolj már, asszonyi kórság,
mint a szoros karóra a sózsák,
rémült álmom, bókkal nyugatni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Még a tökéletesnek látszó sem tökéletes.
Még a jónak tűnő sem jó örökké.
Elszaladnékjómesszire.
Eltelt 1 év. Ez az egy év tartalmas is volt, mégis úgy érzem, mintha csak tegnap lett volna 2008. július 26... Igaz, már az első percben is olyanok voltunk, mint egy összeszokott páros. Talán ezért telt el olyan hamar.. Az első perctől szeretjük egymást. Az első perctől megértjük egymást. Összhang van, ami szerintem az egyik legfontosabb "összetevő". Továbbá hatalmába kerített a cukisága. Letaglóz.. 1 év után is.
(Úgy érzem 10, 20, 30, ... év utána is ugyanígy letaglóz majd.)
Ha semmit sem csinálunk egész nap, az is olyan, mintha a világot váltottuk volna meg.
Ha mellette alszom, olyan mintha egy másik dimenzióban pihennék. Cukiországnak hívják..
Olyan ritkán van úgy, hogy a találkozásunk első percétől kezdve az utolsóig minden rendben legyen. Sőt, nem is tudom, hogy volt-e már ilyen. Valahogy mindig elbaszódik. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de pont a kicsik rontják el a tökéletességet. Ha épp nem én csinálok valamit rosszul, akkor biztos, hogy anyu köp bele a levesbe. Igaz, egy a vérünk, nem is lehet mást várni tőlünk. Csakhogy ez már kibaszottul idegesítő.
Nagyon rossz dolog az, ha nem tudod elmondani, hogy mit érzel. Ami még rosszabb, hogy nem is kérdezi meg az illető, hogy mit érzel. Ami még ettől is rosszabb, hogy az ez által keletkezett feszültséget arra hárítod, akire nem kellene. Szóval most rossz. Nagyon rossz.
Hisztis hangulatban vagyok, mégis csak csendben ülök a tételek felett és próbálom leküzdeni a torkomban lévő gombócot. Sírnék, mert fáj a fejem, a hasam, és a lelkem. A lelkem fájdalma a legsunyibb, mert valahogy mindig jelen van. Hol a család miatt, hol a tanulás miatt, hol a párom miatt. De általában nem egyedül jelentkeznek, főleg mostanában. Teljesíteni kell, a maxot nyújtani itthon, a suliban és a barátnőmnél is. Az utolsó a legnehezebb. Az első kettővel sosem volt baj, mindig is tökéletesen ment minden. De Vele nincs könnyű dolgom. Egy apró hiba is lavinát indít és úgy érzem sosincs vége a vitának. Az a legszörnyűbb, hogy ez csendes vita, nem török-zúzok-ordítok harc, hanem megbeszélős. Hogy lehet megbeszélni ilyesmit? Van ehhez valami kézikönyv? Mert segg hülye vagyok hozzá. Általában már a problémát értelmeznem is nehéz, mert ami számomra semmi, neki igenis fontos dolog. Mire megértem a problémát eljutok abba az állapotba, hogy flegmázni lenne kedvem. Ezt próbálom visszafogni, ha nem sikerül csak mélyebbre megyünk, ha sikerül akkor jön a „sajnálom”, ami már szerintem semmit nem jelent számára. Tehát a problémamegoldó képességem minősíthetetlen, főleg vele szemben. Magasra teszi a lécet, ami nem is lenne baj, csak várná meg, amíg kicsit megerősödök.
„Nem akarom mondani mi a baj, mert ilyenkor leromboljuk azt, amit próbálok felépíteni benned.” Ha nem is pont így, de tartalmilag ez a mondat már nem egyszer elhangzott. Minden ilyen alkalomra igaz ez. Sajnos.
Tele mocsokkal. Hiába próbálsz jó lenni, örökké rossz leszel. Hiába próbálsz jót tenni, minden balul sül el, és hiába próbálsz minden akadályt könnyedén venni, mindig hasra esel. Hason fekve lehazudva a csillagokat mindent megígérsz: jobb ember leszek, csak most segíts meg, Istenem! Akitől kérjük, nem Isten, nem egy másik személy, lény, hanem mi magunk vagyunk, ekkor megpróbáljuk előtérbe helyezni a jó oldalunkat. Azt az aprócska jó oldalunkat, ami olyan ritkán mutatkozik csak meg. Miért mutatkozna többször, hiszen úgy nem lehet élni. Úgy semmi értelme. Mindig a rossz visz előre, és a szenvedés lökdös. Amúgy csak állnál és néznél ki a fejedből bambán, nem történne semmi. Így sokkal jobb, hogy pofára esel, aztán lesz okod, hogy felkapaszkodj, majd hálát adhatsz annak, ami végül ismét hátba rúg és a sárba taszít. Persze a talpra állásod után megmosakszol, „mosom kezeim” tartja a szólás, kicsit tágabban véve inkább mosom mindenem. Nem veszed észre, hogy ez nem jön le vízzel? Kell valaki, aki levakarja rólad, ha nincs ilyen, akkor örökre így maradsz… Tele mocsokkal.
A kegyetlen szavak, amiket kapok, belém ivódnak, s már csak ezeket hallom meg. Árasztom magamból a rosszat. Olyan nehéz félretenni e kelletlen szokást mikor a legnagyobb szükség megkívánja, mikor egy jó szót kíván az egyetlen társ, az egyedüli kiben bízom, s kire bízom magam. Ismernie kell sajnos, hogy méreggel vagyok tele, és tudnia kell, hogy ezt lövöm folyamatosan. Mindenkibe, talán bele is, az egyetlenbe, akibe nem szeretném. Azt hiszem Ő immunis rá, és nem árt neki a mérgem, ha mégis remélem időben kiderül, és megóvhatom magamtól.
Milyen különös játékot játszik velünk... Éjjel dörög, morog, szakad. Reggel tespedt, kiélt, fáradt. Délben szétszórt, türelmetlen, lobbanékony. Este erős, duzzadt... Kitör. Jön az éjszakai vihar... Újra. Időjárás, de szórakozott lettél.
Kipattan a szemem, mégis nehezen ébredek. Madarak ültek a szememre, de csak káprázat, a hangjuk mégis a fejemben visszhangzik. Bágyadtan egyenesedek ki, s visszanézve az ágyamra még álmot látok. Látom, ahogy ott fekszik, és alszik békésen. Pszt! Gondolom, halkan, fel ne keltsem. Ilyen könnyed óvatossággal öltözöm fel, majd gyengéd puszit ejtek az arcára. Aludjon csak, még korán van. Reggelit készítek, két főre. Az övét félreteszem, hogy majd ő is ugyanazon ízekkel indítsa a napját. Közbe be-be osonok a szobába, és mosolyogva veszem tudomásul: még álmodik. Ki tudja miről? Talán rólunk, talán most éljük a valóra vált álmát. Ez is egy átlagos reggel, és most sem szeretném felébreszteni. Minden este úgy alszunk el, hogy megígérteti velem, hogy reggel én keltem majd fel. De nincs szívem megszakítani az álmát. Az Ő álma sérthetetlen! Ilyen gondolatokkal lépek ki a házból. Kétszer kulcsolom be az ajtót, és legszívesebben a csengőt is kikapcsolnám, hogy senki ne zavarja meg. Az úton megint az ő képe jelenik meg. Vajon még az ágyban van? Vajon ízlett neki a reggeli? Vajon mikor küld üzenetet? Nehezen mozdul az óra mutatója, a percek óráknak tűnnek… Végre! Írt! Azt írja szeret. Ír mást is, de mindig ezt emelem ki, mindig ez esik a legjobban. Már csak egy kis idő, már nem sok… Elindulok haza. Méterenként egyre nő az izgalmam. Mintha először látnám, pedig évek óta együtt vagyunk. Nyitom az ajtót, és ahogy belépek széles mosollyal fogad. Megölelem, megölel. Az Ölelésünk, amibe minden porcikám beleremeg. Az ölelésünk, mely nélkül a napom nem lenne nap, csak órák terhe. Leveszi a kabátomat. Vele együtt leveszi a terhet is, és leveszi azt, amit soha nem akarok hazavinni. Most ketten eszünk, egymás mellett ülve. A mosolya bármilyen ételt ízletessé varázsolna, így alig figyelem mit eszem. Hiányoztál – súgom a szemeimmel, s ő ezt a kezével hallja. A kezével húz az ágyhoz, és az ölébe ültet. Úgy szorítom, hogy végül halk nevetésben fulladozik… „Azért össze ne törj, Kicsim!” Ha összetörnélek, úgy én is veled törnék, hiszen nélküled már nem vagyok egész. Árad belőle. Árad a szerelem. Minden apró részével felém irányítja ezt, és nekem minden apró részem szomjazva nyeli. Este megint összebújva a fülembe súgja: „Ha holnap reggel se ébresztesz fel, véged lesz!” De Szívem, hiszen már 2008. július 26. óta végem van, ahogy neked is. Azóta nincs Te, vagy Én. Azóta Mi vagyunk.
“A barátság legnagyobb próbája nem az, ha a magunk hibáit tárjuk fel barátunknak, hanem ha neki tárjuk fel az övéit.”
Nem magyarázkodom. Nincs miért.
7 hónap alatt jobban megismert, mint én saját magamat 17 év alatt. Miért? Mert ő figyel rám. Én nem figyelek magamra, nem gondolom végig a miérteket, az ok-okozat így rejtve marad előttem. Ezért nem látom át, és ezért nem reális az önképem. De ő helyrerakja. Folyamatosan azt csinálja, segít, óv, igazít. Persze megerőltethetném magamat én is. Csak az a baj, ha rólam van szó, mindig olyan érdektelenné válok. Olyanná, mint ha egy idegenről lenne szó. El kell kezdenem barátkozni magammal. Ezt valahol mélyen eddig is tudtam, leírva viszont más, így elérhetőbb. Eddig csak egy kósza gondolat volt, most már cél. Cél? Nem szégyen úgy beérni, hogy hátulról tolnak? Számomra büszkeség. Majd ha kihúzott háttal tudok járni, akkor lesz büszkeség. Addig mogorva maradok.
A görbét ha feszíted, könnyen hajlik. Az egyenes a feszítés által egy pillanat alatt törik.
A görbe alatti rész elérhetetlen, örökké zárt. Az egyenesnek két nyitott oldala van.
A görbe erős. Az egyenes gyenge.
A görbe egyedül van. Az egyenest sokan támogatják.
Egy-két-há, egyenesedj!
Ennyire fontos a végzettség? Mert csak az lehet tisztességes, akinek diplomája van? Csak annak a gyereke lehet diplomás, aki maga is az? Végig gondolták ők ezt? Persze hogy nem. Csak azért mondták, hogy mondjanak valamit. És már megint semmi értelme nem volt. De azért a többi is bólogat, helyesel, kacag. Felhőtlen idiotizmus.
Kietlen. Ülsz, hallgatod a többieket. Semmiségekről beszélnek. Fülsértő. Inkább ne szólalnának meg. Kár megtörni a táj szépségét. Csak egy fél órát ültek volna szótlanul, és rájöttek volna, hogy felesleges beszélni. Főleg olyanról felesleges, aminek semmi értelme. Ott vagyunk 40-en. Ebből 5 hallgat, a többi fecseg. Egy-kettő nem tudja eldönteni mihez kezdjen… Illeszkedjek be a többihez, és locsogjon a semmiről, vagy maradjon csendbe, élvezze a nyugalmat, és higgyék különcnek? Miért különc az, aki nem csinálja a csordaszellem szerinti ostobaságokat? Miért csak azt fogadják el, aki megalázkodik és hülyének tetteti magát? Nagyon nehéz egy közegben egyedinek lenni. Vagyis inkább lehetetlen, mert ha az vagy, akkor máris különálló vagy, és nem a közeg tagja. Szóval hódolj be nekik, hogy valahogy befogadjanak, és ne legyél egyedül. Jó seggnyalást!
Egész nap a fejemben motoszkál, nem hagy nyugodni. Izgatott vagyok, Valentin nap van, a szerelmesek napja. A mi napunk? De hát miénk az összes. Mióta együtt vagyunk (ma pontosan a 29. hete), azóta minden nap a miénk. Egy új világ nyílt meg előttünk. Gyönyörű világ, tele boldogsággal, meghittséggel, és az „örökre” egyességgel. A szemébe nézek, látom, hogy elégedett. Elégedett velünk, kettőnkkel.
Csukva volt mind a két szemem. Jött Ő, és felnyitotta az egyiket. Azóta nem hunyom le többé, nehogy szem elől tévesszem. A másik szemem úgy maradt, csukva. Talán egyszer kinyitom magamtól, talán örökre zárva marad. Az a szemem a többi emberé. Örök vakság?
De nekem elég az egyik szemem, elég Őt látnom, hiszen ő a legfontosabb.
Őt szeretem.
Küzdj. Az életedért, az álmodért, a célodért, azaz a pontokért. Ha nincs szorgalom, vesztettél. Ha bal lábbal keltél fel vizsganapon, vesztettél.. Fair, nem? Igazán sok esély van arra, hogy a legmagasabb pontszámot szedd össze,igaz? Érdemes 12 éven keresztül tanulni, napról napra, óráról órára. Elég lenne csak trükközni megtanulni, és azt a minimális konkrét anyagot vizsga előtt elolvasni. Az a baj, hogy erre későn jövünk rá. Mikor „kicsik” vagyunk, akkor a „tanulj, fiam, mert azt mondtam” szindrómában élünk. Mikor már középiskolába kerülünk, akkor módosul, méghozzá így: „tanulj, fiam, mert elbaszod az életed”. Mindkettő ijesztgetés csak. Honnan kéne tudnunk 17 évesen, hogy mivel lehetek sikeres az életben? Találgassunk, válasszuk azt, ahova a legtöbb pont kell, az biztos megéri. Miért érné meg? Biztos, hogy mindenki elvégzi? És akik elvégzik kapnak munkát? Mindenki okos akar lenni, pedig alapvető, hogy a nagyobb hányadnak „butának” kéne maradnia. Csak akkor működne a rendszer, csak akkor lenne értelme.
Papír vagyok. Használnak, és semmibe néznek. Másoknak segítek, de saját életem nincs. Értelme sincs.
Fa vagyok. Semmire nem vagyok jó. Faragnak, ahogy bírnak, és én hagyom. Egyre véknyabb leszek, míg végül kettétörnek. Fáj. Rájönni, hogy nem volt értelme, hogy el lett rontva. Majd eltüzelnek, ennyi hasznom veszik talán. De kit érdekel már, hogy ki voltam, mikor kialszik a tűz?
Acél vagyok. Nincs rajtam fogás, nem hagyom magam, nem tudnak sodorni. Nem tudnak kedvükre alakítgatni. Ha nem maradok egyedül, boldog acél leszek. Ha nem találom a párt, hideg, magányos, de legalább sikeres leszek.
Gyémánt vagyok. Kemény ahhoz, hogy ne befolyásoljanak, túl szép ahhoz, hogy békén hagyjanak. Tetszik a másik gyémánt. Ha közel engedem, csorbít rajtam. Hagyjam?
Maradok ember. Csak így nincs jövő előttem, hiába próbálok előrelátó lenni. Köd van.